Karácsony éjszakai mise

A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát; akik a halál árnyékának országában laknak, azokra világosság ragyog.

Megsokasítod az ujjongást, megnöveled az örömet; örvendenek színed előtt, ahogy örvendenek aratáskor és amint ujjonganak, akik a zsákmányt osztják.

Mert összetöröd terhes igáját, a vállára nehezedő botot és sanyargatójának pálcáját, mint Mádián napján.

Mert minden dübörögve menetelő katonacipő és vérben megforgatott ruha elégetésre kerül, tűz martaléka lesz.

Mert gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk; az uralom az ő vállán lesz és így fogják hívni nevét: csodálatos Tanácsadó, erős Isten, örökkévalóság Atyja, béke Fejedelme.

Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége Dávid trónján és királysága fölött, hogy megszilárdítsa és megerősítse azt joggal és igazsággal, mostantól fogva mindörökké.

A Seregek Urának féltő szeretete műveli ezt.

Iz 9,1-6

Az adventi vasárnapokon felolvasott prófétai jövendölései ebben a felolvasott szakaszban csúcsosodnak. Advent 1. vasárnapján Isten békét teremtő ítéletéről olvastunk, a 2. vasárnapon a Messiás béketeremtő szerepéről, a 3. vasárnapon a messiási béke örömteli megnyilvánulásairól, míg a 4. vasárnapon arról olvastunk, hogy a Messiás Isten jelenlétének megnyilvánulása lesz - Emmanuel.

1. A most felolvasott prófétai szakasz Izajás emlékiratainak lezárása, amely a szír-efraimita válság vége felé keletkezett. A próféta hálát ad Istennek egy himnuszban, amiért Ácház király utódja révén fennmaradt a dinasztia és ezzel beteljesedésük felé tartanak a Dávidnak tett isteni ígéretek (Iz 7,14-15).

A sötétségben járó nép, azok képviselői, akiknek már semmi kilátásuk a jövőre és teljes kétségbeesésben vannak. Nekik szól a próféta vigasza: Isten leveszi róluk a nyomasztó terhet és felszabadítja őket minden ellenséges elnyomás alól (Iz 7,4-5; Bír 7,15-25). Az Isten győzelme nem csupán egy csata vagy háború megnyerése, hanem minden békétlenség megszűntetése a megígért, fiatal leánytól született Gyermekben, aki az Emmanuel.

A prófétai jövendölésből megtudhatjuk az Emmanuel név jelentését és ezzel együtt a messiási Gyermek uralkodásának jellemzőit:

a) csodálatos Tanácsadó (Iz 28,29) - nem lesz szüksége tanácsadókra (Iz 11,2), mivel az Istennel való egyedülálló kapcsolata révén ő maga lesz az isteni tanítás közvetítője,

b) harcban erős Isten (Iz 10,21; vö. 1Sám 28,13; Zsolt 45,7) - aki biztos győzelmet szerez;

c) örök Atya - akinek uralma nevelői, oktatói és védelmező jelleget visel.

Viszont az Emmanual leginkább kiemelkedő jellemzője a béke.

2. A ma született Gyermek a magasságból felkelő, aki fényt hoz a sötétségben és halál árnyékában ülőknek. Zakariás énekében, amelyben hálát ad János fia születéséért és küldetéséért, megénekli a próféta hivatását: ő az Úr előtt fog járni, hogy előkészítse annak útját. A próféta Isten ismeretére és a bűnök bocsánatára tanítja a népet, hogy készen legyen a Fényesség befogadására (Lk 1,79). Krisztus a világ Világossága (Jn 8,12; 9,5), aki a világosság fiaivá akar tenni mindnyájunkat (Jn 12,36). Az ő világossága véget vet minden fizikai és lelki káosznak; benne látható a valóság olyannak, amilyen. Az ő világossága elűzi az Istennel szembeni értetlenséget, szeretetének üldözését és a lagymatagságot. A mindeneket teremtő és megvilágosító Isten (Ter 1,3; Iz 9,2), a Jézus Krisztusra tekintő, immáron szabad embernek megad minden kegyelmet Isten szeretetenek megértéséhez.

A ma született Gyermekkel új korszak köszöntött az emberiség történelmébe. Errre utal a vető és az arató együttes örömének (Lev 26,5; Ám 9,13) képe. Jézus kereszthalálának és feltámadásának titka prófétai feladatot ad mindazoknak, akik világosságában élnek; az ő feladatuk a Világossagról való tanúságtétel, az aratás (Jn 4,36).

A ma született Gyermek olyan békét hoz, amely megszűntet minden ellenségeskedést, ellentétet és viszályt, amely lehet vallási, de lehet etnikai is (Ef 2,14).

A ma született Gyermek a kitaszítottak királya, aki uralmának látszólagos mélypontján, a kereszten bizonyul Isten békéjének (Lk 1,32).

3. Krisztus világossága feltárja számunkra a teremtés értelmét és célját; ő a nemzetek világossága, akiben létrejön az Isten és az ember találkozása, az emberek, a népek Igaz szeretetben történő találkozása; Krisztus világossága az Egyház küldetésének, liturgikus összejöveteleinek és igehirdetésének központja. Krisztus világossága maga az Igazság.

A ma született Gyermek az Isten Fia, akit az Atya ma nemzett nekünk. Krisztusban Isten örökké ma adja nekünk békéjét, ezért céltalan a népek és az emberek közötti dühöngés, hiábavalóság küzdeni Isten világosságával, mivel az legyőz minden sötétséget. Ezt énekli meg a szentmise bevonulási éneke és az Alleluja, a Dominus dixit ad me (az Úr mondta nekem) szavakkal. Ámen.

Advent 4. vasárnapja „A” év

Szólt továbbá az Úr Ácházhoz, e szavakkal: Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélyéből, akár fentről a magasból!
De Ácház azt mondta: Nem kérek és nem kísértem az Urat.
Erre a próféta így szólt: Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy embereknek vagytok terhére és ezért terhére vagytok az én Istenemnek is? Ezért az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme a szűz fogan és fiút szül s nevét Emmanuelnek fogja hívni.
Iz 7,10-14

1. Ácház király nehéz történelmi helyzetben kénytelen volt jó politikai döntést hozni. Nehézséget okozott számára az is, hogy Izajás és a tanácsadói két külön véleményen vannak a szír-efraimita háború további kimenetelét illetően. Ácház, tanácsadóira hallgatva arra hajlott, hogy Asszíria vazallusává legyen, de Izajás nem engedte, hogy a király erre a döntésre jusson. Az Úr felajánlotta Ácháznak, hogy kérjen megerősítő jelet, de Ácház elzárkózott ettől a lehetőségtől, ezért elutasította a prófétai szót is. Végtére a király, sértettségében Isten tanácsát utasította el. Erre hangzik Izajás válasza, ami sokkal inkább a jövőre, semmint a konkrét helyzetre vonatkozó jövendölés. Eszerint egy fiatal nő gyermeket fogan és a gyermek születése lesz Isten jelenlétének kifejezése. A gyermekben teljesednek be a Dávidnak adott ígéretek (2Sám 7).
2. Ácház válasza, amely a Törvényre hivatkozik (MTörv 6,16), valójában sértettségéből ered, nem úgy mint a böjtölő Jézus válasza az őt kísértő ördögnek: Ne kísértsd az Urat, Istenedet (Mt 4,7; Lk 4,12). A masszai zúgolódásra (Kiv 17,1-7; Szám 20,2-13) utaló törvény és zsoltár (Zsolt 95,8-9) óvja a népet attól, hogy rosszul értelmezze az Isten részéről adott próbatételeket. A nép vizet követelt Mózestől és támadta őt, amiért szomjaztak. Mózes ezt a magatartást Isten elleni lázadásnak ítélte, ezért feltette a kérdést: Miért pereltek velem? Miért kísértitek az Urat? (Kiv 17,2), majd az Úr parancsára Mózes vizet fakasztott a sziklából, nevet adván a helynek, utalva a nép bizonytalanságára és hitetlenségére: Köztünk van-e az Úr, vagy sem? (Kiv 17,7) Istent próbára tenni azt jelenti, hogy az ember dacol a gondviselő Istennel és a belé vetett hitével.
Jézus, a Kivonulás könyvének eredeti eseményét használva értelmezi a törvényt, amikor válaszol az ördögnek, aki arra akarta rávenni őt, hogy vesse le magát a templom párkányáról. Az ördög még egy zsoltárra is hivatkozik, hogy alátámassza érvelését (Zsolt 91,11-12). Az ördög ravasz, mert Jézust, a nép képviselőjeként akarja tőrbecsalni; arra akarja rávenni Jézust, hogy könnyelműen tegye próbára Isten gondviselését. Jézus elutasítja őt, ezzel vállalva a megváltás kereszten végbemenő beteljesedését. Jézus nem önmagát akarta csodákkal igazolni (Mt 12,38-42; 27,49), hanem Isten végsőkig menő szeretetét. Jézus feltétel nélkül bízik Istenben, ezért utasítja el az ördögöt és fogadja a szenvedés kelyhét (Mt 26,42), hogy a kereszten legyen jele annak, hogy Isten köztünk van.
Jézus személyében és egész élettörténetével, születésével kezdve, beteljesíti az izajási próféciát.
Jézus születésének elbeszélésénél Máté evangélista idézi az Emmanuel-jövendölést, mivel ezzel támasztja alá az elbeszélés egyik lényeges kijelentését, miszerint a Máriában megfogant élet a Szentlélektől van. A Máriát üdvözlő angyal is utal az izajási próféciára Lukács evangéliumi elbeszélésében (Lk 1,31).
Azt, hogy az ősegyházban kezdettől fogva hitték az izajási prófécia beteljesedését Mária és Jézus személyében a Jelenések könyve is tanusítja (Jel 12,1.5; vö. Iz 66,7; Zsolt 2,9g).
Mindez arra utal, hogy Jézusban Isten egészen közel van az emberhez, hogy az ember is egészen közel legyen Istenhez.

A szentmise énekei közül az áldozási énekben tér vissza az izajási prófécia szövege (Ecce virgo). Miközben a hívő szentáldozáshoz járul, a szöveg emberileg paradox üzenete azt juttatja eszébe, hogy a Krisztussal történő egyesülés révén őbenne is megfoganhat Isten Igéje, amelynek révén Isten közelségének jele lehet sokak számára.

3. Az izajási szövegből kiindulva tartózkodjunk attól, hogy próbára tegyük Isten jóságát és mindenható erejét. Az Isten belénk vetett bizalma és irántunk tanúsított gondviselése késztessen bennünket arra, hogy Szent Józsefhez hasonlóan, bármilyen kilátástalan körülmények között is igazak maradjunk. Az Isten iránti bizalom és odaadás megnyitja lelkünket és megtapasztaljuk Isten szerető közelségét. Noha sokszor tapasztaljuk Isten közelségét és gondviselését, mégis a megpróbáltatások idején hajlamosak vagyunk arra, hogy kétségbe vonjuk Isten irgalmát és szeretetét. A próbatételeket sokszor inkább büntetésként értelmezzük, csapásnak. Pedig Isten jelen van próbatételeinkben és azok által erősít meg minket és erősíti meg a szeretet bizalmi légkörét. Ámen.

Advent 3. vasárnapja „A” év

Örvendjen a puszta és a kiaszott vidék,
ujjongjon a sivatag és viruljon mint a liliom!
Virulva viruljon és ujjongjon, ujjongva vigadjon!
Övé lett a Libanon dicsősége, a Kármel és a Sáron fensége;
meglátják ők az Úr dicsőségét, Istenünk fenségét.
Erősítsétek meg a lankadt kezeket és a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg!
Mondjátok a remegő szívüeknek:
»Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, a ti Istenetek! Eljön a bosszú, Isten megtorlása, ő jön el és megszabadít titeket.«
Akkor majd kinílik a vakok szeme és a süketek füle megnyílik.
Akkor majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas és ujjong a néma nyelve［...］
Akiket az Úr kiválasztott, visszatérnek, ujjongással jönnek a Sionra
és örök örvendezés lesz a fejük felett;
vidámság és öröm tölti el őket, s elfut tőlük a bánat és a sóhaj.
                                                                                                    (Iz 35,1-6a.10)
1. A felolvasott izajási prófécia a Déli pusztaság virgázását, az üdvösség beteljesedésének jelképeként alkalmazza. Noha Edom földje most pusztaság, mivel fiai fogságban vannak, de visszatérésük örömére kivirul a Kármel és a Libanon valamint a tegermellék termékeny síksága. A visszatérő fiaknak, a megváltottaknak pedig hasonló örömben lesz részük, mint az egyiptomi fogságból szabaduló atyáknak.
2. A szabadság örömének egyik jele a lankadt kezek és a roskadozó térdek megerősítése. A szabadságot azért kapjuk, hogy megerősödjünk és edzettek legyünk a bűn elleni harcban (Zsid 12,4b) valamint készek legyünk megerősíteni a ránk bízottakat. A megerősítés a hit és erkölcs szerinti példaadó élet: „Vesd el magadtól a száj hamisságát és az ajkak alattomosságát tartsd távol magadtól! Szemed egyenesen nézzen és szempillád a lábad elé tekintsen! Egyengesd kábad ösvényét és minden utad legyen céltudatos!” (Péld 4,25-26) Az ilyen jellegű magatartás meghozza a gyógyulás örömét (Zsid 12,13c).
A megerősítés másik jele a bíztatás, miszerint Isten igazságot szolgáltat mindazoknak, akik sérelmet szenvedtek. Az isteni igazságszolgáltatás viszont nem militarista vagy politikai jelleget visel, hanem kiengesztelődőt, mivel Isten igazságossága a béke. Jézus ezért vonult be a Szent Városba szamárcsikón (Jn 12,14), beteljesítve Zakariás jövendölését: „Felette örvendezzél, Sion leánya: ujjongj, Jeruzsálem leánya: íme, bevonul hozzád királyod, igaz ő megszabadít; szegény ő és szamáron ül, szamárkanca fiatal vemhén” (Zak 9,9; vö. Jn 12,15).
A gyengeségek, amelyekből felemel és kigyógyít Krisztus szeretete a vakság, bénaság, süketség (Iz 29,18); Krisztus azért jön és arra küld minket, hogy meggyógyítsuk a lelki vakságot, felnyissuk embertársaink szemét az élet céljára; erőt adjunk és biztos támaszt mindazoknak, akiknek kisiklott az élete, hogy megtérjenek és megmaradjanak a szeretet egyenes és hiteles útján; a visszataszító emberek bennünk olyan barátokra találjanak, akik Isten irgalmáról biztosítják őket; a lelkileg halottak, akik csak árnyékai öngauknak (Iz 26,19) újból alkotó és ajándékozó életet élhessenek; a szegények a mi segítségünkön keresztül tapasztaják meg, hogy Isten Országa közel van. Krisztus nekünk adta Lelkét (Jn 20,22), hogy prófétai, papi és királyi feldatatát folytassuk (Iz 61,1-3). A krisztusi apostoli hivatás (ApCsel 3,1-10) betöltése, példájának követése (Mk 7,37; Jn 5,1-18; 9,1-41) bizonyosság (Mt 11,3; Lk 7,20b) a világ számára, hogy Isten jelen van, szeret és megjelenésekor „letöröl majd szemünkről minden könnyet és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúlnak” (Jel 21,4).
3. Földi működése idején, Jézus mindenkor meghallotta a hit kitartó könyörgését és ma is meghallja az imát. Az ő gyógyítása béke és bűnbocsánat. A keleti imahagyomány Jézus-imája segít mindazoknak, akik látni és hallani; járni és élni akarnak: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó, könyörülj rajtam, bűnösön! 
A szentmise változó részeinek szövegei közül a bevonulási ének (Gaudete in Domino) mindannyiunkat meghív a tanúságtevő életre: szelidségünk révén minden ember számára legyen nyilvánvaló, az Úr közel van! A megerősítők legyenek tanúságtevők, a megerősítésre szorulók, az aggodalmaskodók pedig minden imádságukban kitartóan terjesszék kéréseiket Isten elé. A megerősítő tevékeny szeretete és a megerősítésre szoruló kitartó könyörgése hozza a bizalom áldást és a szabadítást (Offertorium: Benedixisti, Domine és Communio: Dicite: Pusillanimes). Ámen.

Advent 2. vasárnapja „A” év

„Vessző kél majd Jessze törzsökéből és hajtás sarjad gyökereiből.

Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében.

Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát és nem aszerint dönt, amit a fül hall, hanem igazságosan ítéli majd a gyengéket és méltányosan dönt a föld szegényeinek érdekében; megveri a földet szája vesszejével és ajkának leheletével megöli az istentelent.

Igazságosság lesz derekának öve és a hűség csípőjének kötője.

Akkor majd a farkas a báránynal lakik és a párduc a gödölyével heverészik; borjú és oroszlánkölyök együtt híznak és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelésznek, együtt heverésznek kölykeik és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. A csecsemő a vipera fészkénél játszik s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtől elválasztott gyermek. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert. Ez történik majd azon a napon: Jessze sarja a népek zászlajaként áll, őt keresik a nemzetek és lakóhelye dicsőséges lesz.” Iz 11,1-10

1. Advent 2. vasárnapján Izajás próféta emlékiratai gyűjteményének segítségével tovább elmélkedünk Isten békéjéről, amely Jézus Krisztusban válik valósággá számunkra.
a) A felolvasott szakaszban Izajás az eszményi király jellemvonásait rajzolja meg számunkra, akinek uralma alatt megvalósul a teljes béke, amely nem csak az ember társadalmi életére terjed ki, hanem a teremtés egészére.

b) Izajás próféciájában, az Úr Lelkével eltelt karizmatikus Felkent, helyreállítja az Éden kertjében elvesztett békét és elpusztítja a bűnt és fejedelmét (EV 36): „Akkor majd megjelenik az a gonosz, akit az Úr Jézus elpusztít szájának leheletével és megsemmisít eljövetelének fényességével” (2Tessz 2,8; vö. Jel 19,15.21).

c) Izajás eszményi királya nem utópisztikus alak, hanem valós történeti személy, aki Jesszének, Dávid király apjának leszármazottja. A Szentírás egyik gyöngyszemének számító költemény első része (11,1-5) sok hasonlóságot mutat a Zsolt 72-vel, míg a második rész (11,6-10) kozmikus távlatba merül, amelynek jellemzője a Felkent igazságosságából fakadó univerzális béke. A Messiás és békéje utáni vágy olyannyira nagy volt, hogy az Iz 11,6-9 tartalmilag szinte megegyezik (Trito) Iz 65,25 és Hab 2,14 víziójával.
A Messiás jellemzője, hogy Isten ajándékozza őt nekünk, akinek személyében kibontakozik az új rend valósága, amely egy halottnak vélt dinasztia sarjadékaként jön el és benne megvalósul mindaz az üdvtörténeti ígéret, amely a dávidi dinasztia fölkentjeiben elveszett. Ezért hasonlítja őt a próféta új hajtáshoz. Ugyanakkor a Felkent nem csupán dinasztikus, hanem karizmatikus vezető is, akit Isten kiválaszt a béke megteremtésére;  egyrészt királyi, másrészt prófétai feladatot kap, mint Mózes (Szám 11,17), a bírák (Bír 3,10; 6,34; 11,29) és a próféták.

d) A Felkent teljes lényével és szuverén szabadságával csak Istenre irányítja figyelmét, akinek Lelke vezeti őt: Isten lesz a Felkent bölcsessége, értelme, tanácsadója és hatékony ereje; a tudást Istenből meríti és az Isten irgalma iránti lekesedés vezeti minden lépését (Péld 1,7).

e) A Felkent helyreállítja a társadalmi igazságosságot (Zsolt 72,1-2.4.12-14) és békét, amelyről a próféta már beszélt látomásainak elején (Iz 2,1-5). A béke Isten imádásából és ismeretéből fakad, vagyis Isten kinyilatkoztatásának és az ember válaszának intenzív kölcsönösségéből.

2. Máté és János evangélisták Jézus Jordánban történt bűnbánati alámerülésében látják a prófécia beteljesülését. A Jordánnál lett nyilvánvalóvá, hogy a Názáreti Jézus Isten eszményi Felkentje, akire leereszkedett a prófétaság Lelke (Mt 3,16-17; Jn 1,32). De Krisztus nem csupán prófétaként lép elő, nem csupán Isten nevében beszél, hanem maga az Isten beszél benne, az örök Igében (TM 6). A leereszkedett Lélek maradandóan jelen van Jézus lényében, akit az Atya kiáraszt mindazokra, akik Fiának tagjai (Ef 1,17), akik keresik a bölcsességet és Isten ismeretét. Az Úr Lelke, aki erőt ad a Felkentnek a béke megteremtéséhez, erőt ad a Krisztusban hívőknek, hogy Isten szeretetének prófétai tanúi legyenek (1Pét 4,14).

3. A Krisztushoz tartozás királyi és prófétai hivatással ruházza fel a keresztény embert. A keresztény hivatás megvalósításának elsődleges feladata a helyes ítélet: „Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!” (Jn 7,24). A helyes ítélkezés megvalósulásának feltétele a Krisztussal való azonosulás, a Krisztusba való öltözés (Zsolt 96,13; Ef 6,14; Jel 19,11). A Krisztusba öltözés ugyanakkor azt is jelenti, hogy az ember ráhagyatkozik Krisztusra és szuverén szabadságában minden reményét belé veti (Mt 12,21; vö. Iz 42,1-4).

Krisztus uralmának beteljesedése a halál és a bűn feletti győzelem, kereszthalála és feltámadása által (Jel 5,5).

a) A prófétai és királyi béketeremtés nem csak a puszta társadalmi struktúrákra vonatkozik, hanem a teremtett világ élővilágára is. A béke ilyen jellegű értelmezése a teremtésvédelem.

b) A béke megteremtésének másik szempontja a bűn és a gonoszség elleni küzdelem. Noha „Isten csodálatos tervét sajnos elhomályosította a történelembe betört bűn” (EV 36) Isten kiárasztotta kegyelmét, hogy Krisztusban az ember képes legyen megállítani a bizalmatlanságot, közönyt és ellenséges lelkületet. A bűnnel az „ember nem csupán önmagában csúfítja el Isten képét, hanem arra is kísértése van, hogy másokban megsértse azáltal, hogy a közösségi kapcsolat helyett bizalmatlan, közönyös, ellenséges és gyilkosan gyűlölködő legyen vele szemben. Amikor Istent nem ismerik el Istennek,  elárulják az ember benső értelmét és megsértik az emberek közötti közösséget! ［…］Mindazok, akik Krisztus követésére vállalkoznak, az élet teljességét kapják ajándékul: helyreáll, megújul és tökéletessé válik bennük az isteni képmás. Isten terve ugyanis az emberrel az, hogy hasonlók legyenek Fiának képmásához” (EV 36).

c) Nem vonhatjuk ki magunkat a világtörténelem eseményeiből, mivel prófétai hivatásunk ebbe a világba szól: kovászként járjuk át a tésztát – Isten szeretetének Lelkével árasztjuk el a világot, annak politikai és gazdasági életét egyaránt.

d) Istenre hagyatkozó lelkülettel, Krisztus tagjaiként cselekszünk. Ez nem jelenti azt, hogy Isten bábként rángatja az embert annak rossz végzete felé, hanem ellenkezőleg, Krisztusban az Isten felkínálja számunkra megragadni saját és mások életének misztériumát. „Ez, éppen mint a legmagasabbrendű igazság, miközben tiszteletben tartja a teremtmény autonómiáját és szabadságát, egyben azt a feladatot is jelenti számára, hogy megnyíljék a transzcendencia előtt. Szabadság és igazság kapcsolata itt válik a legmagasabb szintűvé és itt értjük meg a maga teljességében az Úr szavát: akkor majd megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz titeket (Jn 8,32)” (FR 15).

e) Hálatelt szívvel imádjuk az Urat, aki feltárja a kicsinyeknek a szeretet összefüggéseit (Mt 11,25-27).

4. A mai szentmise változó részei bevezetnek bennünket Krisztus királyi és prófétai misztériumába. A bevonulási ének úgy mutatja be az Eljövendőt, mint Sion népének megmentőjét, aki igazságosságában helyes ítéletet tart „hallatni fogja fenséges hangját és karjának csapását megmutatja…” (Iz 30,30). A Graduale és az Alleluja arra hív bennünket, hogy bátran gyűljünk az Úr köré és örvendezzünk eljövetelének (Zsolt 50,2-3.5; 122,1). Az áldozási ének, amelynek során közösségbe lépünk Krisztussal és tagjaival, örömteli tanúságtételre szólít minket Báruk próféta szavaival: „Kelj fel, Jeruzsálem, állj a magaslatra… és lásd az örömöt, melyet Isten árszt rád” (Bár 5,5; 4,36), az Isten Lelkét.
A ma felolvasott izajási próféciát imádkozzuk az adventi Ó-Antifónában (december 19-én):

O Radix Iesse, 

qui stas in signum populorum,

super quem continebunt reges os suum,

quem gentes deprecabuntur:

veni ad liberandum nos,

iam noli tardare.

Iz 11,10; 52,15

Ó Jessze gyökere,

aki a népek jelvényeként állsz,

aki előtt a szájukat bezárják a királyok, 

akire a népek vágyakoznak:

jöjj, szabadításunkra

már ne késlekedj. Ámen.

Advent 1. vasárnapja „A” év

A mai szentmise első olvasmányában Izajás próféta könyvének részletét olvastuk fel a végső idők eseményéről, midőn az összes nép rádöbben az Úr törvénye megtartásának szükséges voltára, az Isten imádására és a béke törvényének megtartására:

„Az ige, amelyet látomásban kapott Izajás, Ámosz fia, Júdáról és Jeruzsálemről.

Ez történik majd az utolsó napokban:

szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek tetején, kiemelkedik a halmok közül;

és özönlenek hozzá mind a nemzetek.

Odamegy számos nép és így szólnak: 

»Jöjjetek, menyjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához!

Hadd tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk!«

Mert Sionról jön a tanítás és az Úr igéje Jeruzsálemből.

Ítéletet tart majd a nemzetek között és megfenyít számos népet;

ők pedig kardjaikat ekevasakká kovácsolják és lándzsáikat szőlőmetsző késekké.

Nemzet nemzet ellen kardot nem emel és nem tanulnak többé hadviselést.

Jákob háza, jöjjetek, járjunk az Úr vlágosságában!” (Iz 2,1-5)

1.1 Az Isten imádásának hegye a hely, amelyről kiárad Isten törvényének Világossága. Mindenki, aki elfogadja és hirdeti ezt a Világosságot, a világ világosságává válik (Mt 5,14; Jn 8,12; 12,36; 1Tessz 5,5; Ef 5,8; Jel 21,10).

1.2. Az izajási prófécia beteljesedésének első lépése a pünkösdi nyelvcsoda volt, midőn a különböző nyelvű zarándokok, akik az ünnepekre Jeruzsálembe érkeztek megértették a Péter által hirdetett örömhírt (ApCsel 2,14-36). A végső idők első nagy és maradandó csodája a Lélek kiáradása (Joel 3,1-5), amelynek folytán az összesereglett zarándokok tanúi lehetettek egy prófétai nép megszületésének. A prófétaság lelkének kiáradásával a nép Isten üdvözítő tervének munkatársává vált. Krisztusban a prófétaság végérvényesen visszatért Isten népe körébe (Mt 3,16-17; Mk 1,10-11; Lk 3,21-22; Jn 1,32), feltámadása után pedig népére áradt. A Lumen Gentium zsinati dokumentumban az egyház tagjainak prófétai küldetéséről így ír: „Krisztus, a nagy próféta, aki az élet tanúságával és a szó erejével hirdette meg az Atya országát, dicsőségének teljes kinyilatkoztatásáig betölti prófétai küldetését, nem csupán a hierarchia által, amely az ő nevében és hatalmával tanít, hanem a világi hívek által is, akiket tanúnak állít és a hit érzékével valamint a szó kegyelmével ellát (vö. ApCsel 2,17-18; Jel 19,10), hogy az evangélium ereje a mindennapi életben, a családban és a társadalomban megnyilvánuljon” (LG 35a).

A prófécia beteljesedésének végső állapotáról a Jelenések könyvében olvasunk: „Láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat, a képmását és nevének számát, amint az üvegtenger fölött állnak Isten hárfáival és éneklik Mózesnek, Isten szolgájának énekét (Kiv 15,1-21) és a Bárány énekét” (Jel 15,2). A végső időkben a népek felmennek az Úrhoz és együtt örvendeznek az Úr tanításából eredő szabadságuknak (Iz 9,5-6; 11,6-9). Az Isten hegye kiemelkedésének képét (Zsolt 48,3-4) ebből a szempontból érthetjük meg: végül mindenki – a földrajzi és etnikai különbségek ellenére – felismeri, hogy a Krisztusban kinyilatkoztatott békeüzenet az Isten törvényének teljessége (Zsolt 48,9.15). Sajátos jelzés az újszövetségi szentírásban, hogy a karácsonyi békeüzenet (Lk 2,14) befogadását követően pásztorok (2,15-20), majd napkeleti bölcsek (Mt 2,9a-12) hódoltak Jézus előtt (Zsolt 72,10-15; Iz 60,6). Annak felismerése, hogy Krisztus a béke törvénye, az evangélium tanításának megtartása, amely megszüli az igazi békét (Zsolt 46,9-11; 76,4; 119,165) mindazok szívében, akik szeretik és lélekben imádják az Istent.

1.3 Az imádás módjáról János evangéliumában olvashatunk, amely elbeszéli Jézus párbeszédét a szamariai asszonnyal. Ebben Jézus a következőket mondja: „Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól van. De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának” (Jn 4,22-23). Az imádság módja és helye ennyiben már nem földrajzi, hanem személyi vonásokat hordoz. Az Atya imádásának helye ennyiben hit a béke törvényében, aki maga Jézus (Jn 8,34; 14,6; 17,17-19).

1.4 A krisztusi törvény békéje a szeretet: „A Krisztusba vetett hit azért üdvözít, mert az élet őbenne nyílik meg radikálisan azon Szeretet felé, amely megelőz és belülről átalakít, velünk együtt és bennünk tevékenykedik” (LF 20).

2.1 A prófécia üzenetének másik kiemelkedő témája az isteni ítélet (Jn 3,19-21) és annak következménye a béke (vö. Mik 4,1-5). „Izrael minden fia, aki megszabadul azokban a napokban, igazságban emlékezik istenre, egybegyűlnek és Jeruzsálembe jönnek és biztonságban laknak mindörökké Ábrahám földjén, amely az övék lesz. Örvendeznek majd, akik szeretik Istent igazságban. Akik pedig gonoszságot és bűnt követnek el, eltűnnek a földről” (Tób 14,8). A népek fölötti ítélet a békére való felszabadításként jelenik meg a Szentírás bölcsességi irodalmában is. Az ítélet aranymíves vizsgálathoz hasonló: „Megvizsgálta őket, mint az aranyat a kohóban és elfogadta őket egészen elégő áldozatul. Látogatásuk idején pedig az igazak felragyognak, olyanok lesznek, mint a szikra, amely a nádasban tovaterjed, ítélkeznek nemzeteken és uralkodnak népeken s az Úr lesz a királyuk örökké” (Bölcs 2,6-8).

2.2 Az Isten üdvözítő szándéka, a béke – boldogságában és létében való részesedés (Jn 5,24.29) – feltárja számunkra belső életének titkát: „Szeretet az Isten: aki szeretetben marad, Istenben marad és isten őbenne. Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz reményünk. Mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon” (1Jn 4,16b-17). Isten békéje – létének belső szabadsága és boldogsága – minden teremtmény osztályrésze, a béke az ember teremtményi méltóságának lényege. A gonosz ember még nem ismeri a békét (Zsolt 35,20; 120,6; Iz 48,22), az igazak ellenben meghallják a béke lelkének szavát lelkiismeretükben (Sír 14,1; 28,16; Jer 6,16). Az, hogy Szeretet az Isten – az ember belső nyugalmának és reményének alapját képezi.

2.3 A békére való törekvés Isten üdvözítő akaratának elfogadása (Zsolt 34,15). A békére törekvő ember Istenre hagyatkozik és az ő útmutatásait várja (Lk 1,79).

3.1 A Szentmise imádságai és énekei az evangéliumi üzenet befogadására készítenek fel és elmélyítik szívünkben Jézus tanítását. A könyörgések közül a Collecta fogalmazza meg az Egyház őszinte törekvését a Krisztusi béke megvalósításának előkészítésére: „önts híveid szívébe szent elhatározást, hogy jótettekkel siessünk a közelgő Krisztus elé” (Róm 13,11-14). A krisztusi közösség olyan prófétai nép, amely Isten benső életének szempontjából tekint a világra; legalapvetőbb célja felkészíteni a világot annak felismerésére, hogy Isten békéje a szeretet törvénében nyilvánul meg. A békeszerzés ezért az istengyermekségből fakadó prófétai feladunk (Mt 5,9), amelyet Istenben bízva végezhetünk (Zsolt 25,1-4).

3.2 Az első olvasmányt követő gradualéban és az Evangéliumot megelőző Alelujában arra kérjük az Urat, hogy az olvasmányból hallott prófécia beteljesedjen a mi életünkben: „Hisz senki, aki tebenned bízik, meg nem szégyenül… Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsolt 25,3.4) Arra az Útra (Jn 14,6) akarunk rálépni, amely elvezet a teljes szabadságra: „Mutasd meg nekünk, Uram, irgalmasságodat és szabadításodat add meg nekünk!” (Zsolt 85,8). A Krisztusi szabadság és béke révén, amelynek tanúivá válunk az egész világ megtapasztalja az Úr jóindulatú ítéletét (Communio): „Valóban, az Úr megadja kegyelmét és földünk megtermi gyümölcsét” (Zsolt 85,13). Ámen.